Az üldöztetések és tévtanok korában élt szír diakónus költőként és tanítóként énekekkel és írásokkal védte a keresztény hitet, és a „Szentlélek hárfája” lett.
Efrém 306-ban született Niszibiszben, keresztény családban. Bár fiatalon csak későn keresztelték meg, már korán az Egyház szolgálatába állt, és a helyi püspökök mellett nevelkedett.
Fiatalon a niszibiszi iskola tanára lett, ahol a Szentírás tanulmányozása állt a középpontban. Tanításai mellett jelentős irodalmi munkát is végzett.
Korát súlyos háborúk, vallási viták és tévtanok (arianizmus, gnózis, manicheizmus) jellemezték, melyek ellen Efrém írásaiban és költeményeiben is harcolt.
A perzsák támadásai és Niszibisz eleste után Edesszába költözött, ahol előbb remeteként élt, majd ismét tanítani kezdett.
Edesszában aszketikus írásokat alkotott, és költészetével a nép hitét erősítette. Művei a szír irodalom alapjává váltak.
Bár visszavonultan élt, nagy hatással volt a város egyházi életére. A szegények megsegítésében is aktívan részt vett egy éhínség idején.
„Senki sem azért gyújt világosságot, hogy véka alá rejtse, hanem hogy mindenki lássa.”
Hagyomány szerint egyszer el akart vonulni a világtól, de egy angyali figyelmeztetés visszafordította, hogy szolgálja az embereket.
373-ban halt meg Edesszában. Az Egyház 1920-ban egyháztanítóvá avatta, és ma is a szír keresztény hagyomány legnagyobb alakjai között tisztelik.