A fiatalokat tanító szalézi szerzetes a kommunista diktatúra idején sem hagyta magukra a rábízottakat: hitéért és küldetéséért vállalta a vértanúságot.
Sándor István 1914-ben született Szolnokon egyszerű munkáscsaládban. Vasesztergályosnak tanult, majd Budapestre került, ahol a szalézi rend nyomdájában dolgozott, és bekapcsolódott a fiatalok nevelésébe.
A szaléziak között megtalálta hivatását: szerzetes testvérként főként gyermekekkel és fiatalokkal foglalkozott. Nemcsak tanította őket, hanem példát is mutatott nekik hitből, kitartásból és becsületből.
A második világháborúban katonaként szolgált híradósként, a háború után pedig visszatért nevelői munkájához. A legszegényebb és legnehezebb sorsú fiatalokat is segítette.
1950-ben a kommunista állam feloszlatta a szerzetesrendeket. Sándor István titokban tovább folytatta a fiatalok hitbeli nevelését: összejöveteleket szervezett, hittant tanított, és nem hagyta magukra azokat, akik számítottak rá.
A hatóságok elfogták, bebörtönözték és súlyos vádakkal illették. Lehetősége lett volna elmenekülni, de úgy döntött, hogy nem hagyja el a rábízott fiatalokat.
„Inkább vállalom a vértanúságot, mint hogy magukra hagyjam azokat, akiket rám bíztak.”
1953. június 8-án kivégezték. Halálát hitéhez és küldetéséhez való hűségéért vállalt vértanúságként tiszteli a katolikus egyház.
Hosszú kutatás után 2018-ban megtalálták földi maradványait a rákoskeresztúri Új köztemető 301-es parcellájában. Ferenc pápa 2013-ban engedélyezte boldoggá avatását, amelyet még ugyanabban az évben Budapesten tartottak.