A magyar király, aki gyermekkorában koronát kapott, életének végén pedig mindent hátrahagyva remeteként kereste az igazi békét.
Salamon, I. András király fia, még kisgyermekként került a trón közelébe: öt évesen magyar királlyá koronázták. Fiatalon háborúkat vezetett, és voltak katonai sikerei a besenyők és a bolgárok ellen is.
Uralkodása azonban tele volt küzdelmekkel. Rokonaival, Gézával és Szent Lászlóval is hatalmi harcba került, végül László fogságába esett a visegrádi várban.
A hagyomány szerint akkor szabadult ki, amikor Szent István sírjának fedőlapját nem tudták felemelni addig, amíg Salamon vissza nem nyerte szabadságát. Később azonban újra konfliktusba került Lászlóval.
Második veresége után felismerte, hogy a hatalom és a földi dicsőség mulandó. Letette koronáját és sisakját, majd elhagyta a világot, hogy magányban és imádságban éljen.
Barlangokban húzta meg magát, egyszerű ételeken élt, böjtölt és vezekelt. A korábbi királyból csendes remete lett, aki a környék szent embereit kereste.
Élete végén már nem uralkodóként, hanem ismeretlen zarándokként élt. 1077-ben Polában halt meg, ahol emlékét később nagy tisztelettel őrizték.
„Senki sem boldogabb annál, akit a világ gyűlöl.”
Ezekkel a szavakkal fejezte ki azt a felismerést, hogy az igazi érték nem a hatalomban és az elismerésben, hanem Isten közelségében található.
Szent Salamon király története arra emlékeztet, hogy még egy uralkodó életében is eljöhet a pillanat, amikor a külső sikerek helyett a belső béke válik a legfontosabbá.