Szent Ambrus Milánó prefektusából lett püspök, akit váratlanul a nép akaratából választottak meg, majd az Egyház egyik legnagyobb tanítója és az állami hatalommal szembeni függetlenségének védelmezője lett.
Ambrus Trierben született előkelő, hivatalnokcsaládban, majd jogi és irodalmi tanulmányok után gyorsan emelkedett a birodalmi közigazgatásban.
Harmincévesen Milánó prefektusa lett, ahol rendet teremtett, miközben még csak katechumen volt, és nem volt megkeresztelve.
374-ben a püspökválasztás során a nép egy gyermek kiáltására – „Ambrus a püspök!” – őt választotta meg, bár tiltakozott és alkalmatlannak tartotta magát.
A választás után megkeresztelkedett, majd rövid időn belül püspökké szentelték, és teljes életét az Egyház szolgálatának szentelte.
Vagyonát szétosztotta, teológiai tanulmányokba kezdett, és a görög egyházatyák műveiből merítve képezte magát.
Püspökként nagy hangsúlyt fektetett a prédikációra, a Szentírás magyarázatára és a liturgia megszépítésére, himnuszokat is szerzett.
Híres volt arról is, hogy határozottan kiállt a szociális igazságosság mellett, és bírálta a vagyonvágyat és a társadalmi egyenlőtlenséget.
A császárokkal szemben is bátran fellépett, kimondva: „A császár az Egyházban van, és nem az Egyház felett.”
„Uram, adj nekem részvétet minden esetben, amikor csak látom, hogy valaki bűnbe esik, hogy ne gőggel ítéljek, hanem megsirassam és bánkódjak miatta.”
Idős korában már meggyengült egészséggel is folytatta a zsoltárok és szentírási szövegek magyarázatát, halála előtt is imádságban élt.
397-ben halt meg Milánóban, püspöki szolgálata pedig az Egyház egyik legnagyobb hatású öröksége lett.