Két apostol voltak, akik a saját életüket is feláldozták, de nem engedték, hogy ellenségeik pusztuljanak miattuk.
Simonról és Júdás Tádéról tudjuk a legkevesebbet a tizenkét apostol közül. Mégis évszázadok óta együtt emlékezik rájuk az Egyház.
Simon valószínűleg korábban a római uralom ellen küzdő zelóták közé tartozott. Júdás Tádé pedig az a tanítvány volt, aki az utolsó vacsorán kérdést mert feltenni Jézusnak.
A hagyomány szerint Jézus mennybemenetele után messzi országokba indultak. Júdás Edesszában gyógyított és hirdette Krisztust, Simon pedig Egyiptomban prédikált.
Később együtt jutottak el Perzsiába. Nemcsak hitet hirdettek, hanem békét is teremtettek: amikor háborút jósoltak egy uralkodónak, ők a közelgő békét hirdették – és igazuk lett.
„Mi nem azért küldettünk, hogy élőket megöljünk, hanem hogy holtakat életre keltsünk!”
Amikor ellenfeleik megbüntetését követelték tőlük, ők még ellenségeik életéért is közbenjártak. Küldetésüknek az irgalmat tekintették, nem a bosszút.
Életük végén egy feldühített tömeg elfogta őket. A hagyomány szerint választás elé kerültek: ellenségeik pusztuljanak el, vagy ők maguk legyenek vértanúk.
Mindketten a vértanúságot választották. Nem a saját életüket akarták megmenteni, hanem azokét, akik gyűlölték őket.
Így fejeződött be két szinte ismeretlen apostol története. Kevés szó maradt fenn róluk, de életük egyik legerősebb üzenete ma is érthető: a szeretet erősebb a megtorlásnál.