Róma romokban hevert, ő mégis reményt adott: nem karddal, hanem imádsággal, családi hűséggel és a szegények szolgálatával.
Gyermekként apáca szeretett volna lenni, de édesapja férjhez adta. Nehéz volt elfogadnia, mégis szerető feleség, édesanya és példás háziasszony lett.
A háborúk alatt férjét ápolta, amikor halálosan megsebesült, később kifosztott otthonából kórházat rendezett be, és betegeket, szegényeket gondozott.
Híres volt arról, hogy szamarával élelmet és tűzifát vitt a rászorulóknak. Egész életét három részre osztotta: Istennek, családjának és embertársainak.
Később megalapította a bencés obláták közösségét, hogy a családban élő asszonyok is közösen szolgálhassák Istent és a szegényeket. Férje halála után maga is csatlakozott hozzájuk.
Kortársai szerint különleges kegyelmet kapott: éveken át látta őrangyalát, aki vezette, bátorította és segítette a lelki életben.
Halála előtt úgy érezte, elérkezett földi küldetésének vége.
„Nyitva áll az ég! Angyalok szállnak alá... és hívnak, hogy kövessem őket!”
Ezek voltak az utolsó szavai 1440. március 9-én. Életszentségét már kortársai is ismerték, V. Pál pápa 1608-ban avatta szentté.