Az előkelő, művelt fiatalból szerzetes lett, majd püspökként az Egyház egyik legnagyobb tanítója, aki hitet, szegénységet és szeretetközösséget épített.
Cézárea, Kappadókia a 4. században virágzó, művelt város volt, amelyből három nagy egyháztanító is kiemelkedett – köztük Vazul.
Előkelő, keresztény családban született, és fiatalon kivételes klasszikus műveltséget szerzett Cézáreában, Konstantinápolyban és Athénban.
Már tanulmányai során felismerte, hogy a világi bölcsesség önmagában nem elég, és tudatosan a hit szolgálatába állította életét.
A közéleti pálya helyett a keresztséget választotta, majd visszavonult az Írisz folyó mellé, ahol szerzetesi közösséget alapított.
Szabályokat alkotott a közösségi életre: imádság, munka és szellemi elmélyülés egyensúlyát hirdette, a Szentírás tanulmányozásával a középpontban.
Pappá, majd püspökké lett, és keményen fellépett az egyházi visszaélések és a hitbeli tévedések ellen.
„Mintha mély álomból ébredtem volna, hogy meglássam az evangélium igazságának csodálatos világosságát.”
Ezt a megtérés utáni tapasztalatot egész életében hűségesen követte, minden döntését az evangélium fényében hozva meg.
Szociális érzékenysége miatt kórházakat, menedékeket és népkonyhákat alapított, és a gazdagok felelősségére is tanított.
Végül a császári hatalommal is szembeszállt a hit védelmében, és haláláig az Egyház egységéért dolgozott.
Halála után tanítása meghatározóvá vált: a későbbi zsinatok is az általa képviselt hitet erősítették meg.