Karthágó diakónusai hónapokon át szenvedtek a börtönben, mégis utolsó üzenetük nem a bosszúról, hanem a szeretetről és az egységről szólt.
Montanus, Lucius és társaik Szent Ciprián püspök munkatársai voltak. Diakónusként a liturgiát szolgálták, segítették a rászorulókat, és a karthágói keresztény közösség bizalmát élvezték.
Ciprián vértanúhalála után sem rejtőztek el. Amikor a császári rendelet minden egyházi személy kivégzését írta elő, őket is letartóztatták.
Hónapokat töltöttek embertelen körülmények között a börtönben. Éheztek, szomjaztak, többen meghaltak mellettük, mégis egymást bátorították, és az Eucharisztiából merítettek erőt.
„Mindig meg kell őriznünk az egyetértést és a szeretetet.”
Flavianus ezzel a levélben arra kérte a közösséget, hogy ne engedjék a viszályt győzni, mert az örök élethez vezető út a szereteten át vezet.
A halálos ítélet után Montanus még a kivégzés helyén is testvéreit buzdította a Krisztus melletti kitartásra. Flavianust két nappal később végezték ki, ahogy előre remélte.
Mindannyian hűségesek maradtak hitükhöz. A vértanúságuk nemcsak bátorságukról, hanem arról is tanúskodik, hogy a keresztény egységet még a legnagyobb szenvedésben sem adták fel.