Nem kolostorba zárta a szeretetet, hanem kivitte az utcákra, a betegekhez, az árvákhoz és a legszegényebbekhez.
Lujza előkelő családból származott, mégis törvénytelen gyermekként nőtt fel. Fiatalon szerzetes szeretett volna lenni, de azt a választ kapta: Isten más utat készített számára.
Férjhez ment, kisfia született, de éveken át kétségek, betegségek és lelki sötétség gyötörték. Még Isten létezésében is kételkedett.
Egy pünkösdi misén mély bizonyosságot kapott: most még családja mellett a helye, de egyszer teljesen a szegények szolgálatának szentelheti az életét.
Férje halála után Páli Szent Vince munkatársa lett. Bejárta Franciaországot, menhelyeket szervezett, segítőket képzett és új életet lehelt a szeretetszolgálatba.
1633-ban megalapította a Szeretet Leányait. A nővérek nem a kolostor falai között éltek, hanem ott szolgáltak, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk.
„A kolostorotok a város utcái.”
Ezzel a gondolattal foglalta össze Páli Szent Vincével közös küldetésüket: a betegek, árvák, idősek és szegények szolgálata lett a nővérek hivatása.
Gyenge egészsége ellenére haláláig vezette közösségét. Egyszerűséget, alázatot és csendes szeretetet tanított, amely nem önmagát keresi, hanem a rászoruló embert.
1934-ben szentté avatták, később pedig a szociális gondozást végzők védőszentje lett. Öröksége ma is milliók szolgálatában él tovább.