Ügyvédből lett pap, majd püspök és rendalapító, aki egész életét a „elhagyott emberek” lelki gondozásának szentelte.
Ligouri Alfonz nemesi családban született Nápoly mellett. Apja jogi pályára szánta, ezért fiatalon jogot tanult, és alig tizenhét évesen már jogi doktor lett.
Ügyvédként sikeres volt, sorra nyerte pereit, egészen egy nagy horderejű ügyig, amelyet elveszített. Ez az élmény teljesen megrendítette, és a papi hivatás felé fordult.
Atyja kezdetben ellenezte döntését, de Alfonz végül világi pap lett, és Nápolyban kezdett lelkipásztori szolgálatba, ahol egyszerű, közérthető prédikációival hamar hatni kezdett az emberekre.
Rádöbbent a vidéki, elhagyatott közösségek lelki szegénységére, ezért elhatározta, hogy olyan missziós közösséget alapít, amely kifejezetten a legelhagyatottabbakhoz megy el.
1732-ben megalapította a Redemptoristák rendjét, amely a népmissziók és lelkipásztori szolgálat egyik legfontosabb újkori közösségévé vált.
A rendalapítás és a missziók mellett teológiai munkát is végzett, különösen az erkölcstan területén, ahol művei hosszú időre meghatározóvá váltak.
Idősebb korában súlyos betegségek és lelki küzdelmek nehezítették életét, de továbbra is hű maradt hivatásához és közösségéhez.
Utolsó éveit egy kolostorban töltötte, ahol még mindig tanácsot adott, írt és imádkozott, miközben testileg egyre gyengébb lett.
1787. augusztus 1-jén halt meg Paganiban. Később szentté és egyháztanítóvá avatták, tanítása pedig máig hatással van az Egyház lelkipásztori gyakorlatára.