A pápa, aki nem karddal, hanem hittel és bátorsággal állt szembe a történelem egyik legfélelmetesebb hadvezérével, és egész életével az Egyház egységét védte.
Nagy Szent Leó már pápasága előtt is ismert volt bölcsességéről és diplomáciai érzékéről. Amikor 440-ben pápává választották, egy olyan korszakban kellett vezetnie az Egyházat, amikor birodalmak omlottak össze és tanítások veszélyeztették a hit egységét.
Nemcsak irányított, hanem tanított is. Leveleiben és beszédeiben Krisztusról, az Egyház küldetéséről és az egység fontosságáról írt. Tanítása olyan nagy hatással volt, hogy később egyháztanítónak nevezték.
Legismertebb tette 452-ben történt, amikor Attila hun király Róma felé vonult. Míg mások menekültek, Leó pápa személyesen indult elé, hogy békét kérjen. Bátor fellépésével elérte, hogy a hun sereg visszaforduljon.
Később a vandálok támadásakor sem hagyta magára népét: újra ő állt a város élére, és bár a fosztogatást nem tudta teljesen megakadályozni, elérte, hogy Róma lakóinak életét megkíméljék.
Leó pápa legnagyobb harca mégsem a csatatereken zajlott, hanem a hit tisztaságáért. Határozottan fellépett a tévtanítások ellen, és védte azt a tanítást, hogy Krisztus egyszerre valódi Isten és valódi ember.
„Ha a hivatal nagyságát és a saját gyengeségemet nézem, megrettenek; de nem hátrálok meg, mert nem magamban bízom, hanem abban, aki bennem működik!”
Ezekkel a szavakkal fejezte ki, hogyan tekintett pápai küldetésére: nem saját erejére épített, hanem szolgálatnak látta a rábízott feladatot.
461-ben halt meg Rómában. Öröksége egy olyan pásztor képe lett, aki válságos időkben is képes volt reményt, rendet és békét teremteni.