A fiatal Hilárion mindent hátrahagyott, hogy a pusztában keresse Istent – végül pedig ő lett a palesztinai szerzetesi élet egyik megalapítója.
Hilárion a Gáza melletti Tabathában született 291-ben. Fiatalon Alexandriába került tanulni, ahol megismerte a kereszténységet, majd találkozott Remete Szent Antallal, az egyiptomi szerzetesség nagy alakjával.
Még csak tizenöt éves volt, amikor megkeresztelkedett, és Antal példáját követve szerzetesi életet kezdett. Hamar rájött azonban, hogy a körülötte lévő tömegben nem találja meg a keresett csendet, ezért visszatért hazájába.
Örökségét szétosztotta a családja és a szegények között, majd egyedül kivonult a Gáza melletti pusztába. Egy egyszerű kunyhóban élt, imádkozott, böjtölt, dolgozott és a Szentírást tanulmányozta.
Huszonkét év magány után híre messzire eljutott. Emberek keresték fel tanácsért és gyógyulásért, követői pedig egyre többen lettek. Körülötte alakultak ki az első palesztinai szerzetesi közösségek.
Hilárion azonban nem a hírnevet kereste. Amikor az emberek tisztelete már elvonta volna a magánytól, amelyben Istent kereste, továbbindult, és élete végéig vándorolt a csend után kutatva.
Palesztinából Egyiptomba, majd Szicíliába és végül Ciprus szigetére vezetett az útja. Bárhol járt, tanítványok és gyógyulást keresők követték, mégis mindig az egyszerűséget és az alázatot választotta.
„Távozz, mitől félsz? Távozz lelkem, miért késlekedel még? Csaknem hetven évig szolgáltál Krisztusnak, és még félni mersz a haláltól?”
Ezekkel a szavakkal búcsúzott életétől a hagyomány szerint nyolcvanéves korában. Nem a világ figyelmét kereste, hanem egy olyan életet élt, amely másokat is Isten felé indított.
Gázai Szent Hilárion öröksége a keleti szerzetesség megerősödése lett: egy ember csendes keresése egész nemzedékek életére hatással volt.