Harmincévesen mindent maga mögött hagyott, és egy kietlen sivatagból a keresztény szerzetesség egyik legismertebb központját tette.
Fiatalon hamisan megvádolták, hogy ő egy gyermek apja. Nem védekezett, hanem csendben vállalta a megszégyenítést, mígnem az igazság végül magától kiderült.
Ezután a sivatagba vonult, ahol évtizedeken át imádságban, böjtben és kétkezi munkában élt. Kosarakat és köteleket font, hogy saját munkájából tartsa fenn magát.
Ahogy telt az idő, egyre többen keresték fel. Tanácsot kértek tőle szerzetesek, egyszerű emberek és még pogányok is, mert bölcsessége messze földön ismertté vált.
Papként sem változott meg: kerülte a dicséretet, türelmes volt mindenkivel, és azt tanította, hogy az alázat többet ér minden látványos teljesítménynél.
„Ne okozz fájdalmat senkinek; ne ítélj meg senkit! Ehhez tartsd magad, és megtalálod az üdvösséget.”
Ez a rövid tanács egész életét összefoglalta. Kortársai úgy tartották, hogy úgy takarta el mások hibáit, ahogyan Isten irgalma is eltakarja az ember bűneit.