Magyar Antal egy zarándokút során talált rá hivatására: saját betegsége után egész életét a betegek és elhagyottak szolgálatának szentelte.
Magyar származású Antal a 14. században élt. Elhagyta családját, vagyonát és hazáját, hogy zarándokként keresse Istent. Az 1350-es szentévben Rómába ment, majd belépett a ferences harmadrendbe.
Assisibe is elzarándokolt, hogy Szent Ferenc sírjánál imádkozzon. Hazafelé tartva azonban Folignóban súlyosan megbetegedett, és a Szentlélek kórházban fogadták be.
A gondoskodó ápolás mélyen megérintette. Fogadalmat tett: ha meggyógyul, ő maga is azoknak szenteli életét, akik betegek és magukra maradtak.
Felépülése után betartotta ígéretét. Nem magának élt többé: éjjel-nappal a betegek mellett szolgált, szeretettel vigasztalta és segítette őket.
Antal számára a szenvedők nem terhet jelentettek, hanem olyan emberek voltak, akikben Krisztust látta. Türelme és jósága miatt mindenki példaként tekintett rá.
Élete végén ő maga is újra súlyosan megbetegedett, de panasz nélkül, türelemmel viselte szenvedéseit. 1398. május 13-án halt meg Folignóban.
Halála után sírja zarándokhely lett. 1608-ban ereklyéit a templom főoltárán helyezték el, tisztelete pedig tovább erősödött.