Egy magyar király lánya volt, mégis a legegyszerűbb szolgálatban találta meg az utat a szentséghez.
Erzsébet V. István magyar király leányaként született az Árpád-házba. Olyan családból származott, amely több szentet is adott az Egyháznak.
Már kisgyermekként a Nyulak szigetén működő domonkos kolostorba került, ahol imádságra és Isten szeretetére nevelték. Nagynénje, Szent Margit példája mély hatással volt rá.
Fiatalon férjhez adták egy morva nemeshez. Férje halála után özvegyként Nápolyba költözött nővéréhez, de a királyi udvar fényűzése sem változtatta meg.
Kolostori környezetben, visszavonultan élt. Bár királyi származású volt, a legszegényebb szolgálók munkáit kereste: takarított, tüzet rakott és a közösséget szolgálta.
Kortársai szerint különleges lelki mélység és alázat jellemezte. Nem a rangját akarta megmutatni, hanem azt, hogy minden ember szolgálhatja Istent a hétköznapi feladatokon keresztül.
„Minél inkább megalázta magát, annál kedvesebb volt mennyei Jegyese előtt.”
Ezzel jellemezték életének legfontosabb vonását: az alázatot.
1320 körül halt meg Nápolyban. Halála után hamar elterjedt a szentségének híre, és évszázadokon át tisztelettel őrizték emlékét.