Egyetlen szegény ember kérdése olyan mélyen megérintette, hogy attól a naptól kezdve teljes életét Istennek és a rászorulóknak ajándékozta.
András-Hubert fiatalon egyáltalán nem készült papnak. Inkább a társasági élet, a katonáskodás és a kényelmes élet vonzotta, mint a hivatás.
Nagybátyja, egy példamutató plébános mellett azonban lassan felismerte, hogy Isten őt is papi szolgálatra hívja. Felszentelése után Maillé plébánosa lett.
Eleinte jó pap volt, de még szerette a kényelmet és az előkelő életet. Egy gazdagon megterített asztal mellett azonban egy koldus kopogtatott be hozzá.
„Nincs pénze, az asztalát mégis ezüst borítja.”
Ez a mondat szíven találta. Eladta értékeit, egyszerű életet kezdett, és plébániája hamarosan a szegények és a betegek menedékévé vált.
A francia forradalom idején nem volt hajlandó letenni az állam által előírt esküt. Titokban misézett, üldözték, letartóztatták, végül Spanyolországba kellett menekülnie.
Hazatérése után Bichier des Ages Szent Johanna-Erzsébettel megalapította a Szent Andrásról nevezett keresztes nővéreket, akik a szegények oktatásának és a betegek ápolásának szentelték életüket.
Élete végéig papként és lelki vezetőként szolgált. 1834-ben nővérei körében halt meg, akiket egész életében atyai szeretettel vezetett.
1926-ban boldoggá, 1933-ban pedig szentté avatták.