Sokan hódításokkal írják be magukat a történelembe. Dávid király kolostorokkal, iskolákkal és a szegények szolgálatával tette ezt.
Dávid Skócia királyi családjába született, de gyermekkorának egy részét száműzetésben, Angliában töltötte. Ott kiváló nevelést kapott, amely egész életére meghatározta gondolkodását.
Amikor testvére meghalt, ő lett Skócia királya. A kortársak szerint nem hatalomvágyból fogadta el a koronát, hanem kötelességből.
Országát nemcsak kormányozta, hanem átalakította. Új püspökségeket alapított, helyreállította az egyházi életet, és kolostorokat hívott az országba.
Ezek a közösségek nemcsak imádkoztak: fejlesztették a mezőgazdaságot, tanították az embereket, és hozzájárultak Skócia kulturális felemelkedéséhez.
Sokan bírálták, mert annyit adományozott egyházi és jótékonysági célokra, hogy szerintük a királyi kincstár is megsínylette.
Kortársai mégsem gazdagságáról emlékeztek rá, hanem igazságosságáról, alázatáról és arról, hogy különös figyelemmel fordult a szegények felé.
Élete végén elveszítette egyetlen fiát, mégis megőrizte hitét. 1153-ban halt meg, és népe már életének emléke miatt is szentként tisztelte.
Soha nem avatták hivatalosan szentté, a skótok mégis évszázadokon át „a jó király” és „a szent király” néven emlegették.