Kelemen Didák akkor ment az emberek közé, amikor mindenki más menekült: járványok idején ápolta a betegeket, a szegényeket segítette, és egész életét mások szolgálatára adta.
1683-ban született Erdélyben, egyszerű családban. A keresztségben Sámuel nevet kapta, majd fiatalon belépett a minorita rendbe, ahol a Didák nevet kapta. Tanulmányai után pap lett, de nem kényelmes életet választott.
27 évesen olyan rendház vezetését bízták rá Nagybányán, amelyet háborúk, éhínség és pestis pusztított. A kolostor romokban állt, a szerzetesek szétszóródtak, mégis ott maradt, és újrakezdte a munkát.
Nem saját biztonságát kereste: elsőként a pestises betegekhez ment. Ápolta a haldoklókat, vigasztalta a szenvedőket, és közben a nélkülöző családokról is gondoskodott. Gyakran úgy adott másoknak, hogy neki magának sem maradt.
Később egész vidékeket járt be, ahol templomokat épített újjá, közösségeket szervezett, iskolát alapított, és olyan emberekhez is elvitte az üzenetét, akik korábban elutasították.
Amikor Miskolcra került, ott is a legkisebbekért dolgozott. A katolikus közösség megerősítésén fáradozott, és neki köszönhetően újra életre kelt a helyi hitélet.
1739-ben újabb pestisjárvány tört ki. Bár már idős és beteg volt, ismét a veszélybe indulók közé állt: két éven át járta a járvány sújtotta falvakat, egyszerre segítve a lelkeket és a testeket.
„Az ellenkező atyafiakat” nem ellenségnek tekintette, hanem olyan embereknek, akiket szeretettel kell közelebb hívni az igazsághoz.
Élete utolsó éveiben betegsége már gyengítette, de tanácsaival és szeretetével továbbra is segítette az embereket. 1744-ben Miskolcon halt meg, több évtizednyi szolgálat után.
Kortársai már életében „szent emberként” emlegették. Boldoggá avatási eljárása folyamatban van, példája ma is arra emlékeztet, hogy a valódi hit tettekben mutatkozik meg.