Pergamonban három keresztény: Karposz, Papülosz és Agathoniké életükkel tettek tanúságot arról, hogy hitüket még a halál fenyegetése sem tudta elvenni tőlük.
A 2. században, a keresztényüldözések idején Karposzt, Pergamon püspökét és Papüloszt, a tiatirai diákonust a római hatóságok elé vitték. A helytartó azt követelte tőlük, hogy tagadják meg hitüket és áldozzanak a pogány isteneknek.
„Fő nevem: keresztény.”
Karposz ezekkel a szavakkal vallotta meg hitét. A kínzások ellenére sem hátrált meg, és utolsó erejével is azt hirdette: Krisztushoz tartozik.
Papülosz szintén rendíthetetlen maradt. Amikor arról kérdezték, vannak-e gyermekei, azt felelte: sokan vannak, mert minden városban vannak lelki gyermekei Istenben. Prédikátorként sokakat vezetett a hit útjára.
„Keresztény vagyok, többet nem is kell tudnod rólam. Ennél nagyobbat és szebbet nem tudok mondani.”
A két férfit végül máglyára ítélték. Karposz a lángok között is békességgel nézett a jövőbe, mert úgy érezte, Krisztus jelen van vele szenvedésében.
Agathoniké tanúja volt a vértanúk hűségének. Amikor felismerte saját küldetését, önként vállalta ugyanazt az utat, még akkor is, amikor figyelmeztették, hogy gyermekét árván hagyja.
„Uram! Uram! Uram! Segíts nekem! Benned van a menedékem!”
Karposz, Papülosz és Agathoniké vértanúsága emlékeztet arra, hogy a hit nem csupán szavakból áll: néha a legnagyobb tanúságtétel az, amit az ember a legnehezebb pillanatokban tesz.