Egy harcias velencei katona volt, akit a fogság és a szenvedők látványa teljesen megváltoztatott: életét ezután az árvák, betegek és elhagyottak szolgálatába állította.
Girolamo Miani előkelő velencei családban született, és fiatalon a katonai élet, a becsvágy és a kaland vonzotta. Egy háborúban azonban elfogták, és a börtön magányában teljesen új irányt kapott az élete.
Fogságában Isten felé fordult. Szabadulása után már nem a hírnévért akart küzdeni: felismerte, hogy a legnagyobb harc az emberek szenvedése ellen van.
Amikor éhínség és járvány sújtotta Velencét, minden vagyonát a rászorulóknak adta. Betegápolással, temetetlen halottak ellátásával és a szegények segítésével szolgált, míg maga is megbetegedett.
Gyógyulása után az árvák felé fordult. Otthonokat alapított nekik, ételt, tanítást és mesterséget adott a kezükbe, hogy ne a nyomor határozza meg az életüket.
Munkája köré közösség szerveződött, amelyből megszületett a szomaszkai rend. Tagjai ma is árvákat, betegeket és rászorulókat szolgálnak.
Az utolsó nagy pestisjárvány idején sem hagyta el a szenvedőket. A betegek között szolgálva ő maga is elkapta a fertőzést, és 1537-ben meghalt.
„Kövessétek a keresztet, szeressétek a szegényeket, az elhagyottakat és a betegeket.”
Ezekkel a szavakkal hagyta örökségül azt, amit egész életével bizonyított: a hit akkor él, amikor szeretetté és tettekké válik.
1767-ben szentté avatták, 1928-ban pedig az árvák és szülői szeretet nélkül élő gyermekek védőszentjévé nyilvánították.