Volt egy pap, aki tudta, hogy a segítség ára akár az élete is lehet. Mégis önként a leprások közé költözött Molokai szigetére, hogy azoknak adjon reményt, akikről mindenki más lemondott.
De Veuster Damján József Belgiumban született egy vallásos családban. Fiatalon csatlakozott a Picpus misszionáriusokhoz, és minden vágya az volt, hogy távoli vidékeken szolgálhassa az embereket.
1863-ban indult el a Csendes-óceán felé. Papként Hawaii szigetein szolgált, ahol egyszerű életével, kitartásával és szeretetével hamar elnyerte az emberek bizalmát.
Amikor megtudta, hogy Molokai szigetére száműzik a leprás betegeket, akik teljesen magukra maradtak, önként jelentkezett közéjük. Tudta, hogy onnan valószínűleg soha nem térhet vissza egészségesen.
33 évesen több száz beteg között kezdett új életet. Nemcsak papjuk lett: házakat épített, kórházat alapított, árvákról gondoskodott, és visszaadta az embereknek a méltóságukat.
Nemcsak beszélt a szeretetről, hanem teljesen azonosult a szenvedőkkel. Gyakran mondta: „Mi, leprások”, mert valóban közéjük tartozónak érezte magát.
„Tudod, hogy a Megváltó kiválasztott engem, amikor megengedte, hogy elérjen a lepra. Örökké hálás leszek Istennek ezért a kegyért.”
Amikor ő maga is megbetegedett, nem hagyta el azokat, akikért addig dolgozott. Elfogadta sorsát, és élete végéig szolgálta a rábízott embereket.
1889. április 15-én halt meg Molokain. A leprások között töltött évei miatt világszerte „a leprások apostolaként” emlékeznek rá.
2009-ben XVI. Benedek pápa szentté avatta. Élete ma is arra emlékeztet, hogy a szeretet akkor a legerősebb, amikor áldozatot kíván.