A gazdag és befolyásos családból származó Borromei Károly bíborosként mindent feladott, hogy az Egyház megújulásának és a rászorulók szolgálatának szentelje életét.
Carlo Borromeo 1538-ban született Olaszországban egy előkelő családban. Fiatalon magas egyházi tisztségekhez jutott, még mielőtt pap lett volna, de bátyja halála mély változást indított el benne.
Amikor Milánó érseke lett, nem a rangot és a gazdagságot kereste. Lemondott a fényűző életmódról, vagyonát a szegények javára fordította, és a saját példájával kezdte el a reformokat.
A trienti zsinat szellemében átalakította egyházmegyéjét: papokat képzett, iskolákat alapított, rendet tett az egyházi életben, és személyesen járta végig a rábízott közösségeket.
Reformjai sok ellenállást váltottak ki. Volt, aki megtámadta, mások a hatalmukat féltették tőle, de Károly nem hátrált meg, mert a szolgálatot fontosabbnak tartotta saját biztonságánál.
1576-ban pestis tört ki Milánóban. Amikor sok vezető elmenekült, ő maradt: élelmet, gyógyszert és segítséget szervezett, meglátogatta a betegeket, és saját javait is odaadta a szenvedőknek.
„Nekünk kell elöl járnunk, a hívek majd jönnek utánunk.”
Ezekkel a szavakkal foglalta össze életének alapelvét: a változás nem pusztán rendeletekből születik, hanem hiteles példából.
Károly 1584-ben halt meg Milánóban, mindössze 46 évesen. 1610-ben szentté avatták, és ma is az Egyház egyik nagy megújítójaként emlékeznek rá.