Az utolsó Árpád-házi király leánya lehetett volna egy ország uralkodónője, mégis a kolostori élet, a szegénység és az imádság útját választotta.
Erzsébet III. András magyar király és Fenenna lengyel hercegnő gyermekeként született. Édesapja halála után ő lett az Árpád-ház utolsó örököse, ezért sokan politikai eszközként tekintettek rá.
Gyermekkorától királyi udvarokban nevelték, házasságokkal és szövetségekkel akarták alakítani jövőjét. Erzsébet azonban idővel felismerte, hogy nem egy trón, hanem egy másik hivatás vár rá.
Nagynénjei, Szent Erzsébet és Szent Margit példáját követve a tisztaság, az engedelmesség és a szolgáló szeretet útját választotta. A svájci Töss domonkos kolostorába vonult, ahol egész életét Istennek ajánlotta.
Bár királyi származása miatt különleges bánásmód illette volna meg, ő egyszerű ruhában élt, szolgálta nővértársait, és a legkisebb feladatokat is alázattal végezte.
Életének nagy részét betegségek és szenvedések kísérték. Hosszú évekig ágyhoz kötve élt, mégis türelemmel és hittel viselte megpróbáltatásait.
„Bátorság, Isten senkinek sem ad nagyobb szenvedést, mint amit el tud viselni.”
Ez a mondat jól összefoglalja életét: nem a fájdalom határozta meg, hanem az, ahogyan szeretettel és bizalommal hordozta azt.
1336-ban halt meg a tössi kolostorban. A nővérek mély tisztelettel őrizték emlékét, és életét példának tekintették az alázatra, kitartásra és Istenbe vetett bizalomra.
A domonkos rendben boldogként tisztelik. Egy magyar királylány története lett belőle, aki a világ által kínált hatalom helyett a csendes szolgálatban találta meg küldetését.