Az orvosként és egyetemi tanárként ismert Giovani Giovenale Ancina végül a papságot választotta, majd élete során a lelkipásztori szolgálat és a püspöki hivatás felé vezető, belső vívódásokkal teli utat járta be.
1545-ben született a piemonti Fossanóban, ahol már fiatalon kivételes képességei miatt a legjobb iskolákba küldték. Montpellier-ben, Mondoviban, majd a padovai és torinói egyetemen tanult.
Fiatalon orvostudományból és filozófiából szerzett doktori fokozatot, majd egyetemi professzorként és orvosként dolgozott, miközben szegény betegeit ingyen gyógyította.
Művelt és sokoldalú ember volt: verseket írt, és a zenében is tehetséges volt, ami később lelkipásztori munkájának fontos eszközévé vált.
Egy gyászmisén mélyen megérintette a „Dies irae” himnusz, ekkor kezdett komolyan elgondolkodni Isten hívásán és egy szemlélődőbb élet formáján.
Rómába kerülve Bellarmin Szent Róbert tanítványa lett, később Néri Szent Fülöp lelki vezetése alá került, aki végül az oratoriánus közösségbe irányította.
Papként 37 évesen szentelték fel, majd Nápolyban jelentős prédikátori és közösségszervező munkát végzett, sokakat segítve a hit elmélyítésében.
A zene erejét különösen fontosnak tartotta a lélek felemelésében, ezért énekeskönyvet adott ki és vallásos szövegeket írt ismert dallamokra.
Közösségei a betegek és szenvedők szolgálatát is felvállalták, rendszeres látogatásokkal és anyagi segítséggel támogatva a rászorulókat.
Bár püspöki kinevezés elől korábban menekült, végül 1602-ben a saluzzói püspökséget mégis elfogadta, miután maga a pápa kérte erre.
Püspökként sok szenvedéssel és politikai nehézséggel szembesült, de pásztori látogatásai során sok megtérést és gyógyulást is tapasztalt.
Előre megérezte közelgő halálát, amely végül mérgezés következtében következett be 1604-ben, szolgálata közben.
Halála után több mint 200 évvel, 1890-ben XIII. Leó pápa boldoggá avatta.