Volt idő, amikor egész Itália egy domonkos apácáról beszélt, aki minden héten újraélte Krisztus szenvedését. Ő azonban csak arra vágyott, hogy békében szolgálhassa közösségét.
Egy firenzei nemesi családban született. Édesanyját ötévesen elvesztette, nagynénje bencés kolostorában nevelkedett, és már gyermekként a szerzetesi élet vonzotta.
Apja férjhez akarta adni, de Katalin kitartott hivatása mellett. Tizenkét évesen belépett a pratói domonkos nővérek közé.
Hosszú éveken át betegeskedett, mégis Krisztus szenvedéséből merített erőt. Húszéves korától különleges misztikus élmények kísérték életét.
Hetente átélte Jézus szenvedését, testén pedig megjelentek a stigmák. Híre gyorsan elterjedt, és zarándokok ezrei keresték fel.
A váratlan hírnév azonban zavarta a kolostor életét. Katalin ezért nem újabb csodákért imádkozott, hanem azért, hogy ismét csendben élhessenek.
Közössége priornővé választotta, és több mint harminc éven át vezette nővértársait. Bölcsessége miatt papok, bíborosok és egyszerű emberek egyaránt felkeresték tanácsért.
A hagyomány szerint Néri Szent Fülöppel úgy találkozott Rómában, hogy közben el sem hagyta a kolostorát. A kortársak ezt rendkívüli kegyelemnek tartották.
1590-ben halt meg. Életszentségének híre nem halványult el: 1732-ben boldoggá, 1746-ban pedig szentté avatták.