Egy magyar főúr mindenét hátrahagyta Krisztusért, majd akkor sem menekült el, amikor a tatárok már a kapuban voltak.
Buzád a kor egyik leghatalmasabb magyar nemesi családjából származott. Felnőttként azonban a rangot és a vagyont fiaira hagyta, és belépett a domonkos rendbe.
Művelt ember volt, ezért hamar ismert prédikátorrá vált. Életét attól kezdve annak szentelte, hogy Istenről beszéljen másoknak.
Amikor a tatárok betörtek Magyarországra, a szerzetesek parancsot kaptak a menekülésre. Buzád azonban könyörgött, hogy maradhasson a rettegő emberek mellett.
Miután társai biztonságba jutottak, ő a helyén maradt. A közeledő veszélyben is bátorította a keresztényeket, és a végsőkig kitartásra buzdította őket.
A hagyomány szerint a templomban, kitárt karokkal imádkozott az oltár előtt, amikor a tatárok rátaláltak. 1243. december 8-án vértanúhalált halt.
Egy rendtársa napokig siratta halálát, mígnem látomásban újra találkozott vele.
„A jelen idő szenvedései nem arányosak az eljövendő dicsőséggel.”
E szavak után a testvér már nem bánkódott, hanem örvendezett vértanú társának mennyei jutalmán.